Így év vége felé, az új esztendő elején jócskán pofán vágja a magyar kézilabdavalóság a népet!

Korábban néhány idegen koma okoskodott, nagyarcúzott, aztán egy alapos, szégyenteljes leégés után csendben tiplizett, esetleg még visszaszúrt a szövetségnek, mert akarta az igazát, de elébb belevert a nemzetközi szövetségbe. Pár magyar fickót az zavart, hogy hangos a 20 ezer ember, és hogy ők nem ehhez szoktak. Nem mintha Szegeden vagy Veszprémben a 6 ezer csendesebb. 

Aztán az is állandó nagy csapás, hogy az itthon istennőnek tartott balkezes, aki a BL szinte minden fordulója után ott a kiválasztott legjobbak között, bizony az Eb-n vagy vb nem annyira felugró átlövő, inkább csak lábujjhegyre álló, esetleg elhajlásos kapura dobó, azt meg már kineszező kapus csemege. 

Az idei, év végi női világverseny  is nehezen kezdődött, a hollandusok elleni kettő  felhozó mérkőzésből egyet veszítő, egyet nyerő csata után inkább az utóbbival fontoskodott a megmondó csapat. Ez persze jogos és alap, hiszen ki a fene áll neki annak elemzésébe, hogy ez is rossz, az is rossz, kicsi az esély a javulásra. Majd következett a Montenegró elleni ütközés. Egy vereség persze kalkulálható, a női mezőnyben megszokott, a fiúknál még retinába hasít a 9-ről bebukott BL finálé, aminek a végén Dujsebajev nagyon röhögött a kupával a kezében. 

Szóval a Montenegró. A csepp ország válogatottja javában a világ élvonalhoz tartozik, klubcsapataik a Győrhöz képest fillérekből parádéznak. Most pedig a vb találkozón sikerült a legjobb magyar kiválasztottaknak 18 gólt dobni. Ami durva, és nem túl baráti átlagossal számolva bő három percenkénti hálórezgetés. A mai, piszok gyors kézilabdában 20 másodperces támadásnál pár megvásárolt játékvezető keze már a magasban leng, passzívat jelezve, tehát ebben a miliőben sikerült háromperces gólátlagot hoznia a nemzeti csapatnak. Még egyszer: szabad kikapni, de így?! Közben a kifogásgenerátor megint csak azt brummogja, micsoda összeomlás! Ez? Ez nem összeomlás, ez katasztrófa!