Ha egy csapat 11 szögletet rúg, az ellenfél csak egyet – amire senki nem emlékszik, még úgy sem, hogy hazai pályán doromboltak az egyeskék –, akkor az élet simán kidobná, hogy a sarokrúgás-halmozó, abból a sok ívelésből egyet csak begyömöszöl, ezzel meg győztes lehet. Éppenséggel.
Ha egy csapat idegenben oly szépen játszik, az összes mutatóban leírja az ellenfelét, ennek a szövetségnek a tagjai rengeteg helyzetet dolgoznak ki, tényleg okosban passzolnak, eljutnak bőven a hazai fogatlan oroszlán neccéig, de valami vagy valaki ezen a kilencven percen mindig közbelépett, akkor az összes jóság egy nagy adag guanót ér.
Ha egy csapatban a belső védők ingatag egykori szerb népek, ott mozog bennük a pokolgép, amely az adott pillanatban tényleg felrobban és akkor az a jó, küzdős-dolgos kis csapat mehet a fenébe. Mert a tényleg vékony konkurens azt az egy grandiózus, nevetséges, bárgyú hibát kegyetlenül megbünteti, a gól miatt az egész hajtás semmire nem jó, az emlékkönyvben marad az égéstermék rögzítése, lehet picsogni, akár hencegni, hogy mennyi menő támadás volt, az egész nem ér egy üres fityinget sem!
Ha egy játékosról az marad meg a népek emlékezetében, hogy a fodrásza oltári nagy melót végzett a séróján és átalakította azt ugyan durván látványosra, ám mindenképpen meghökkentőre, és ez, nem pedig a játéka miatt ragadt be az emlékezetbe, mindezt temérdek pénzért, hát az zajos nagy baj.
Ha az edző az egész csapat fásultságát, eléggé rossz játékát azzal indokolja, hogy a magyar válogatottban pályára lépett két ember teljesítménye miatt a többi kilenc halálra kínozta a nézőket a képviselt játékkal, az nagyon gyönge kifogás.
Ha pedig végső mentségként az a felmerülő érve, hogy kiválasztottjai nem bírják a dupla terhelést, kikészítő a bajnoki és a nemzetközi szereplés, ez is kihoz egy csomó kérdést!
A legfontosabb, amivel viszont az összes feltevés tiszta izomból kisöpörhető a szemétre: győztek a Derbin.
