Abban tuti biztos lehetett a népség, a Ludogorec, ha senki mást nem is, de a Fradit szerette volna keményen megdolgozni, visszavágni az összes korábbi sérelméért. A bolgároknak pont elege lehetett már abból, hogy a magyar csapatok csak úgy kijátsszák őket a nagyok versenyéből, akár bíróval vagy más módszerrel, egy a vége a párharcuknak: vereség vagy legalább kiesés bármilyen sorozatból.

Egyesek meg vészre bejósolták, hogy ha a meccs kezdő szakaszában, mondjuk az 5. percig gólt rúgnak a vendégek az aktuális budapesti EL-csoportmeccsen, akkor kakukk minden! Ehhez képest már a 38. másodpercben becsengettek, hiába próbálta az eset tragikusságát csillapítani Lovrencsics azzal, hogy magára vállalta az hibát, ez már csak történelem, jófejség.

Páran belelátták a Kisvárda elleni bajnoki botladozást, amelyen éppen csak nyert a Fradi, ha megtömik őket négy öt találattal, akkor sem szólhatnak, aztán berúgtak a győzelmet jelentő gólt, és már senki nem törődött az egész kínzással!

Persze bemagyarázták, hogy a magyar bajnoki jóval szolidabb tempó, a felbukkanó pár baljós jelet nem vették vészesnek, gyía a Ludo ellen!

A bolgárok már az első fordulóban jelezték, hahó, ez a csapat nem az, amelyiket orron pöckölt a Fradi. Az új edző keményre vette a témázást, cseppnyi megingás nélkül, idegenben nagyon meggyőző teljesítmény, három gól lőttek úgy, hogy a mérkőzés jó részében emberhátrányban labdáztak. Szóval ők véresen komolyan vették ezt a kirándulást, a 90 perc után pedig beindult a magyarázkodás, ami a magyar labdarúgás másik nagy álomoltára a matekozás mellett. Szagemberek sorban győzködték egymást, mennyivel másabb itt minden, pörgött a nyelvük, a realitást emlegették, közben az ellenfél semmivel nem adott ki többet, mint ami kellett, plusz a hazaiak rém pontatlanok voltak, a kapu mögötti hálót szaggatták, négy méter magasban, hibázott a lelkesedés, a hajtás. Kikaphat a csapat, semmi vész, csak látszódjék az akarat, valami elképzelés, de hiába kereste ezt a néző.

Szóval, amit a Ludogorec megfogadott, azt bőven betartotta!